Hát igen. Ez nem a „Kék Lagúna” c. filmből megismert környezet, s még Brooke Shields-t sem látni errefelé. Viszont minden egyéb külsőségében aligha marad el Hollywood (na, jó, lejjebb adom, Bollywood) forgatókönyv íróinak módosult tudatállapotban elkövetett rémségeitől.

Ma megmártóztam. No, nem a már fentebb citált film kék vízében, hanem a Széll Kálmán téri átépítésnek aposztrofált valahol, ma, péntek délután, csúcsforgalomban és szakadó esőben. Ez az igazán halmozottan hátrányos helyzet. A mártózás szó szerint értendő. Az esőnek hála a minapi hó latyakká lényegült és bokán felüli újabb vizes árkokkal bővítette a gyalogosan tömegközlekedők, a felszínre tévedtek akadálypályáját.

Fekete mobil-falak között bolyong a nagyérdemű, amolyan kísérleti egereknek szabványos labirintusban, a sűrű esőben tűnhet akár lagúnának is; de gyengébb idegzetűek számára még akár az „itt a piros, hol a piros?” kiszámíthatatlanságának és eleve vereségre ítéltségének is tűnhet a dolog. Bolyongunk hát mindannyian, mi bátor, sok hasonló építkezésen edződött budai, peremvárosi polgárok.

Táblázottságról nincs mit beszélni, mert az nincs. Viszont mindig találunk olyan sors-egyedeket, akik már jártak erre, és az éppen ebben a pillanatban még érvényes játékszabályokról felvilágosítást adnak. Hangsúlyozom, a pillanatnyi helyzetről, mert az állás óráról-órára változhat. A felújítás nem pihen.

Viszont a közösen átélt élmények – természetüknél fogva – egységbe rendezik a már-már aggódókat, lankadásra, önmegadásra vagy csüggedésre hajlamosakat. Amolyan társas utazásként felfogva, csoportokba verődve hasítjuk a teret: ahol kisebb tömeg van, ott megállónak vagy végállomásnak kell lennie, csak kérdezősködjünk szorgalmasan és bizalommal.

Nem vagyunk egyedül, ez a lényeg. Mindenkinek van egy véleménye, egy jobb poénra való megjegyzése; felhívása arra nézvést, hogy ki és mijét hová tegye, hogy ki és kivel gyakorolja a családon belüli szexet; vagy éppen saját száj(v)ízének megfelelő kiselőadásban taglalja a dolgot.

A téren való átkelés hatásosan gyógyíthatja a magány érzetét, csak pattanjunk fel a pszichiáter pamlagáról és tegyünk egy kirándulást a „moszkván”. Nem leszünk egyedül, az elidegenülés modernkori jelensége itt nem tetten érhető. Itt mindenki egyszerre lesz szpíker és hallgatóság, gyermeteg és bölcs, ok és okozat, eszköz és cél.

Ha értik, mire gondolok…

- rigi -