Mostanság divat a különböző színek árnyalatait számolni, megjeleníteni, vagy éppenséggel sikk azokra hivatkozni. Mondhatnánk, szezonja van. Az alábbi írás ezeken kívül esik.

Azok az olvasóim, akik 40 évnél korábban emelkedtek Földünk felszínére, bizonyára emlékeznek a Procol Harum együttes egykori világ-slágerére, amelyik a fenti alcímen hódított.

„Whiter shade of pale” – így írtak körül egy színt, amely árnyalat – számomra legalábbis – egészen konkrétan és szemmel láthatóan a hőség színe.

Most, a hetek óta tartó extrém hőség okán mondhatják egyesek: a pasit megnyomta a meleg, hallucinál, vizionál, és egyébként is jobban tenné, ha nem kerülne tudatmódosult állapotba.

Pedig tényleg látom a hőséget! Erre a képességre – az átlagosnál valóban épebb látásomon túl – a Közel-Keleten töltött sok év során tehettem szert. A MALÉV embereként.

Elképzelhetik: a sokszor hét-nyolc hónapig teljességgel felhőtlen égbolt alatt bőséggel volt részem hőterhelésben, nem szűkölködve a meleg áldásának hiányában. Ezerszer megcsodálhattam, amint kora hajnalban a Nap korongja percek alatt felemelkedik a bagdadi Tigris-folyó fölé és speciálisan keleti árnyalataival beborítja a várost és oázisokkal ölelt környékét.

Ugyanígy megtapasztaltam a kuwaiti sivatag lankadt délutánjait, Abu-Dhabi épített környezetét is felülíró, a kairói naplemente párásan-fojtogató klímáját is jellemző hőséget. És azok színét.

A meleg – bármilyen intenzív legyen is az – sokszínű. A reggel élesebben és konkrétabban rajzolja ki és fogalmazza meg a maga arcát és árnyalatait. Délig, bár folyamatosan emelkedik a hőmérséklet, színe csak fokozatosan változik. Az élénkpirostól az érett narancsig. Az igazi minőségi különbség ezután következik, amint a Nap és a Föld légköre egy különös kölcsönhatásba kerülnek.

Nos, ekkor jelentkezik az a bizonyos „jelenség”, amikor észlelem, tehát ténylegesen látom a meleget. A Hőséget. Nagy H-val! Pontosabban annak színét. Létezik. Valahol a látóhatár felett, egy sápadt-fehér szín villanásaként. Ám ez a különös szín a villanást követően sem tűnik el, kitartóan szemem előtt marad. Ebből tudom, hogy a hőséget látom és nem a fények más fizikai okokkal alátámasztható játékát.

Irodalmárnak, költőnek, festőnek kellene lenni ahhoz, hogy a szem által észlelt szín a művészet eszközeivel leírható, megjeleníthető, vagy akár csak érzékeltethető legyen. Meg sem kísérlem. De a hőségnek, igenis, van színe és a színe látható.

Ez a szín a „Sápadt fehérebb árnyalata”. Klikk ide, és hallgasd meg!

- rigi -