Hetek óta a világpolitika leginkább nyomon követett és egyöntetűen igen veszélyesnek tartott fejleménye: Észak-Koreában szólnak a harci dobok, szavakkal és konkrét katonai lépésekkel fenyegetik a világot, talán háborúra készülnek?

Még nem tudni mi lesz, meglátjuk. Ennek az írásnak nem feladata az egyre aggasztóbb fejlemények elemzése: hagyjuk ezt azokra, akik jobban értenek az ilyesmihez és elhivatottnak is érzik magukat hozzá.

Itt most Kim Dzsong Un-ról ejtünk szót, aki – gondoljunk csak bele ebbe az abszurdba – akár honnan is nézzük, megörökölt egy diktatúrát.

Apja, Kim Dzsong Il, a diktátor, 2011 decemberében elhunyt. Innentől kezdve minden a fiatal Un nyakába szakadt. Igaz, tudta és készítették is erre a nyakba-szakadásra.

Azzal kezdődött, hogy vezethette az apja temetéséről intézkedő állami bizottság munkáját.

Aztán megjelent nála a hagyatéki leltárt felvevő tisztségviselő. Vegyük csak számba, mi maradt az örökhagyó után:

- Egy, azaz egy darab, évtizedekig totális diktatúrába kényszerített, a kommunizmus útját immár egyedül járó, a világtól elszigetelt és nyomorúságig elszegényített Ország és annak Lakossága.

- Korszerű és elrettentő csapásmérésre is alkalmas fegyverzettel ellátott, nagy létszámú, azonnal bevethető, fanatizált és vezetőjéhez feltétel nélkül hű Néphadsereg.

- Tisztségek garmadája: a Koreai Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára; a Központi Katonai Bizottság elnöke; a Néphadsereg főparancsnoka és Marsallja.

-  Néhány családi villa, teljes bútorzattal és étkészlettel, víkendházak, nyaralók, szanatórium, magán-repülő és néhány autó, könyvek, festmények, ahogy az jobb házakban már szokás.

-  Pénzkészletek, ékszerek – erről a hagyatéki leltárosnak sincsenek pontos kimutatásai.

Aztán, persze, a hagyaték elkerült a közjegyzőhöz, aki azt a helyi törvények és főként pedig a szokásjog alapján felosztotta az örökhagyó gyermekei között, megjegyezve, hogy a hagyaték minden tehertől mentes, azon harmadik személy(ek)nek követelése nem áll fenn.

Valljuk be, nem lehet kis teher egy ilyen örökség. Még akkor sem, ha valakit évekig készítenek fel annak elfogadására. És akkor eldöntheti: mihez kezd vele?

Visszautasítja? Ugyan, az kész hazaárulás és öngyilkosság. Feléli? Lehetetlen. Eladja? Sokat ér, de ki venné meg? Láthatjuk, aligha maradt más választása és népe is ezt várja el tőle: diktátorkodni kell, ha tetszik, ha nem. És az nem könnyű szakma.

Pláne, ha az ember nem maga hozza létre a diktatúrát, hanem csak úgy megörökli. Nem irigylem tőle, de nem is sajnálom érte.

Persze, azért a hatalmát valami jóra is használhatná. Vagy, azt sem szabad?