Olvasom a híreket és a polémiát arról, hogy Magyarország fontolgatja: 150 fős kontingenssel kíván részt venni az Iszlám Állam (IS) elleni nemzetközi fellépésben.

Ezzel járulva hozzá egy tébolyult, határokat és emberi-szellemi értékeket nem tisztelő, a radikális iszlám nevében folytatott pusztítás megállítását célzó, egyelőre reménytelennek tűnő nemzetközi vállalkozáshoz.

Hogy ki kéri tőlünk e vállalkozásban való részvételünket? Az USA? A NATO, mint katonai szövetség, amelynek ugyan tagjává lettünk, ám számottevő erőt benne nem képezünk? Vagy netán az Európai Unió? Esetleg az ENSZ égisze alatt volna szükség a magyar kontingens hozzájárulására? Még ezt semláthatjuk tisztán.

A válasz erre a fenti kérdésre sokmetszetű lehet; nyílván e szervezeteknek az IS elleni együttes eltökéltséggel vívott küzdelmében kellene e szerény magyar áldozatvállalással közreműködnünk. Az „áldozatvállalás” kifejezést, ebben az esetben, egyáltalán nem képletesen használom.

Az IS – eddigi magatartása, jobban mondva harcmodora - arra enged következtetni, hogy célpontjaiban, eszközrendszerében nem válogatós, aktív és alvó ügynökei bárhol jelen lehetnek és vannak, és csapásokat is képesek mérni, ha úgy gondolják.

Azok, akik a magyar részvételt fontolgatják, nem árt, ha tisztában vannak azzal: felteszik országunkat, intézményeinket, létesítményeinket az IS térképére, potenciális ellenféllé, ellenséggé lehetünk.  Arról nem is beszélve, hogy áldozatokká hivatásos katonák, de ártalmatlan civilek is válhatnak.

Mondjuk, egy külföldön (Közel-Keleten) dolgozó orvos, egy jószolgálati küldetésben lévő ápolónő, szakértő, újságíró, fotós, de akár egy egyszerű turista is. Ahogy az – szomorú tapasztalatok alapján – lenni szokott. És akkor nem számoltunk a legkegyetlenebb szcenárióval, egy esetlegesen hazai földön elkövetett tömegmészárlással. Ahogy, az már lenni szokott.

Félreértés ne essék: nem vagyok született pacifista és persze szerintem is teljesíteni ildomos vállalt nemzetközi kötelezettségeinket. De hogy pont egy ilyen akcióban való részvétellel kellene ezt tennünk, abban már korántsem vagyok biztos. Oly sok mindenben mondtunk már nemet szövetségeseinknek, vállaltunk „unorthodox” megoldásokat, külön utasságot és illiberalzmust – miért pont ebben a legtöbb konkrét veszélyt magában hordozó kérdésben állunk be a sorba? Hol érhető itt utol a sokat hangoztatott, tűzön-vízen keresztül képviselt „nemzeti érdek”? Ebben a dologban nem volna szabad „bevállalásból”, brahiból dönteni.

Az meg külön rejtély, hogy miért pont ebben a témában kíván az ellenzék a kormány oldalára állni, valamiféle „nagykoalíciót” körítve egy kétes értékű és felettébb veszélyesnek tűnő vállalkozáshoz? Pénzt a házhoz nem hoz, csak visz. Részvételünk egy ilyen akcióban aligha lehet több, mint jelképes. Tekintélyhez ez kevés. Ám akkor meg minek is? 

Tartok tőle, hogy amolyan „köhög a bolha” szerepre vállalkozunk. És a bolhákat lecsapják, ugye?  Vagy rosszabb esetben csak lefejezik?

- rigi -