Összeültek a demokratikus ellenzéki pártok egyesített fegyvertelen erőinek parancsnokai, hogy megvitassák: milyen lépéseket lehet és kellene tenni a Quaestor-botránnyal összefüggésben elkövetett kormányzati manipulációk és visszaélések nyomán létrejött rendkívüli helyzetben? Sto delaty?

Mondták, parlamenten belüli és azon kívüli opciók is szóba jöhetnek. Hogy az Országgyűlésben milyen eszközeik lehetnek, az erősen véleményes. Egy-egy verbális kirohanást, flash-mob-ot, bizottság-összerántás kezdeményezést még csak el tudok képzelni. Ám fájdalom, képzelőerőmből többre nem futja, a parlamenti erőviszonyok és gyakorlat ismeretében fantáziámat ezért nem is korholom.

Ami a ház falain kívüli elképzelésüket illeti, nos, ott nem is kell sokat tépelődnünk. A magas felek úgy határoztak, a jogos népharag levezetésére közösen szerveznek majd utcai tiltakozást, április 11-én. Mert ennek megszervezése előbb nem menne, meg hát azért Húsvét is bekavar rendesen.

Azonban egy dolog nem megy a fejembe. Miként lehet a népharagot időzíteni, temperálni? Lehet e egyáltalán? És mire jó az?

Az előrelátó tervezés pont a reakció spontaneitását veszi el. Ami pedig az élet számos helyén és időpontján igencsak meghatározó.

A kutyát, ha átszalad az úttesten, ugye, vagy ott helyben összeszidjuk, vagy egy héttel később szegény már nem fogja tudni, mi vele a baj. Ugyanígy, az in-flagranti kapott kedvesnek sem azt mondjuk, hogy most feldúltak vagyunk, de majd térjünk vissza a dologra. És a hajnali órán spiccesen hazatérő férjuramat az ajtó mögött sodrófával váró hitves sem valószínű, hogy elhalasztaná nemtetszésének tettleges manifesztálódását (hú, ezt most összeszedtem!).

És akkor a spontán erekcióról most szót se ejtsünk!

Szóval, fenti mélyebb bevezetőt követően, vissza a kiinduló gondolathoz: tényleg tervezhető-e a népharragh és annak pontos dátuma? A kérdésre a választ, természetesen nem tudhatom, ám digitális korunkban azért mindennek utána járhatunk.

1848. március 15-e, az öröknaptár szerint, szerdai napra esett. Tehát Petőfi és társai nem vártak a hét végéig, amíg a népek, amelynek támogatására pedig biztosan építettek, szabadok nem lesznek. Ezt egyébként onnan is sejthettem, hogy a Heckenast-nyomdának például nyitva kellett lennie, tehát csak hétköznap lehetett ez a jeles dátum.

A Francia Forradalom egyetemesen elfogadott kezdő eseményének, a Bastille lerombolásának napja, mint tudjuk, 1789. július 14.-e volt. És az meg keddi napra esett. Ott sem várták meg tehát a két hét múlva esedékes hétvégét. Hiába, no, elragadta őket a forradalmi hevület.

Vagy vegyük például az 1917-es Orosz Forradalmat. November 7, egyebekben Rezső napja, abban az évben szerda volt. És mégis kitört. Állítólag nem volt spontán, de nem is vártak vele a hét végéig a szervezők.

És nem zárójelben: a Netadó elleni tüntetés tavaly október 28-án, keddi napon volt!

És a példák sora folytatható lenne, bízvást találnánk a történelem jeles napjai között még olyanokat, amelyek hétköznapok voltak. Ugyanis a történelmi pillanat olyan, ami nem vár. Igaz, a történelmi pillanat az jellegénél fogva utólag minősül történelmivé, ám a már emlegetett spontaneitás nem foglalkozik sem dátumokkal, sem napokkal.

A dolgok megtörténnek. Vagy sem.

- rigi -