Ennyi. Több szót sem a csapat, sem az eredmény nem érdemel. Megszoktuk a vereségeket mi nézők-szurkolók. Apatikusan vesszük tudomásul az újabb kudarcot, nekünk ennyire telik, majd legközelebb, a románok ellen, idegenben, talán sikerül.

Mondom, megszoktuk. Talán csak szegény szövetségi kapitányunk nem képes megszokni. Indulatossá válik, sértődötten levonul a pályáról, nem fog kezet az ellenfél szövetségi kapitányával. Mert nem képes kezelni a vereséget.

Érthető. Annak idején, játékos korában, arról volt nevezetes, hogy az ún. „rakkolós” focit játszotta. Hajtott, vitte a nagy magyar szíve előre. Nem volt zsugás, ördöngös focista, de társait és magát űzó-hajtó játékos volt. A hajtás volt az erénye.

Persze, mondhatja bárki, a hajtás szép erény, ám meglehetősen szerény erény. A focihoz más is kell. Mondjuk tehetség, szorgalom, ihletettség, isteni szikra sem árthat. Mert hiszen nem hajt, teszem azt Iniesta? Hajt Robben és Ronaldo is, és hajt Schweinsteiger és Pirlo is. Mégsem önmagában a hajtásról ismeretesek, a sikerhez más erények, képességek is szükségeltetnek. A hajtás mindenkitől az elvárható minimum.

No, de ki mondja, hogy a mieink nem hajtanak? Hajtanak bizony!

Mint a Mira-víz….